Utolsó nap. Útközben végig látszik a Meru, sőt többnyire a Kilimandzsáró is (más irányból, mint ahonnan másztuk). Longido a kenyai határtól 25 km-re, Arushától északra fekszik, kb. ötezer maszáj él a környéken (falunak nehéz lenne nevezni). A maszájok Egyiptomból származnak, ott még fémekből csinálták az ékszereiket, ami ma többnyire műanyag gyöngyökből van. Még a leplük sem háziszövés, hanem gyári áru. Ettől függetlenül (meg a longidoi óvoda és iskola lététől függetlenül) az embernek az az érzése, hogy visszacsöppent a majdnem-őskorba. A hússal és állati vérrel kevert tejjel táplálkozó maszájok nagyon kedvesek (a tejet tökből készült, ivószarvszerű edénykében, ún. "kalabashi"-ban tartják). Három-négy feleség (mindegyik külön kunyhóban a gyerekeivel) és a közös férj lakik egy "boma"-ban, vagyis a zsiráfok, elefántok, oroszlánok miatt elkerített néhány kunyhós lakóközösségben. Társulhat hozzájuk nagyszülő, barát is. A kunyhók vesszőből és gallyakból összetákolt, sárral és állati ürülékkel tapasztott, fűvel, levéllel fedett szűkös, de hűvös valamik. Épületnek, háznak mi nem neveznénk, bent koromsötét van, a ragadozók miatt mindössze két-három alig öklömnyi lyukon szűrődik be némi fény - öt perc után körvonalakat lehet már látni. Egy "ágy" a gyerekeknek, egy a felnőtteknek, s középütt állandóan égő parázs (kémény nincs, tehát tűz sem, de a parázs elég meleg). Az útmenti óvodából-iskolából érkező gyerekek azonnal az idegenhez szaladnak, s köszönés gyanánt lehajtják a fejüket, amire rá kellett tenni a kezünket - aztán búcsúzóul agy "Bye, bye"-t is elrebegnek. A "mi maszájaink" (akik a műúttól jó félórás sétányira, a Longido hegy lábánál a semmi közepén laktak) még szuahéliül sem tudtak, nemhogy angolul (kivéve a kísérőt), mindent megfogtak, ami a fehér emberé, úgy tűnt, hogy legalább akkora látványosság vagyunk mi nekik, mint fordítva. Az arcukon mindkét oldalon köröcske jelzi "maszájságukat", a fülcimpájukban a 10-12 évesen "kapott", felnőttéválást jelző hosszú luk díszeleg. Az állataik (kecskék, esetleg soványka tehenek és persze az öszvéreik) legfeljebb tíz év alatt lelegelik a környéket, akkor aztán odébbállnak, s új helyen építik fel a "boma"-t. A kietlen, száraz, termeszváraktól hemzsegő szavanna rejt néhány érdekes növényt és gyönyörű madarak is vannak. Jó látni, hogy vannak helyek, ahol az embereknek az élet maga fontosabb és kielégítőbb, mint az állandó rohangálás, teljesítés. Remélhetőleg nem csak formula volt részünkről a maszáj "ashenali" (köszönöm) után az "olisere" (viszontlátásra) sem.