Ittzés, Tamás

Ittzés Tamás
DLA-dolgozatok
- mindenféle kötelező irományok a doktoriskolából -

A központosított spanyol állam
A spanyol tanácsrendszer kialakulása

Előzmények

A spanyol tanácsrendszer, mint a hatalmas, számos "külső" területtel rendelkező királyság folyamatos és viszonylag zavartalan kormányzását biztosítani hivatott államigazgatási rendszer sokáig példaértékűnek számított Európában. Miért volt szükség erre a jól szervezett és jól felépített, ám kívülről-utólag nézve meglehetősen összetett, néha szinte átláthatatlanul szövevényes rendszerre? Ahhoz, hogy a kérdést kielégítően meg tudjuk válaszolni, egy kicsit át kell tekintenünk Spanyolország korábbi, a Katolikus Királyok előtti történetét.

Rögtön leszögezve persze, hogy Spanyolország egységes államként még a vizsgált időszak előtt nem létezett, hiszen az Ibériai-félsziget először igazán V. Károly(1) alatt lesz egységes, majd (a portugál trón 1580-as megszerzése után) II. Fülöp teljesíti ki ezt a hatalmat.(2) A félszigeten évszázadokon keresztül zajlott a reconquista, vagyis a visszahódítás, ami a korábban mór uralom alá került területek fokozatos visszaszerzését jelentette. A mór uralom alatt a félszigetnek csupán egy viszonylag keskeny északi sávja maradt hispán kézen, s ennek a területnek a fel- illetve megosztottsága szolgált a későbbi Spanyolország területi felosztásának alapjául is. Itt már létezett a Leóni Királyság, a Kasztíliai grófság, Portugál grófság, Katalán grófság, Navarra, a picinyke Aragónia, Sobrarbe és Ribagorza. Két rövid évszázad alatt a mórok elleni háborúkból a Kasztíliai Királyság (Kasztília-Leóni Királyság), az Aragóniai Királyság (Katalán-aragóniai konföderáció) és a Navarrai Királyság, illetve a Portugál Királyság került ki megerősödve. A tulajdonképpen csak a XIII. században kezdődött és akkor leghevesebb visszahódítási folyamat teljesen csak 1492-ben ért véget, addig ugyanis a déli vidékeket magába foglaló Granadai Nazari Királyságnak muszlim uralkodója volt. A mohamedán uralom a köznép számára nem jelentett feltétlenül tragédiát, hiszen azt megelőzően a vizigót királyok nagyobb adókkal sújtották őket. A könnyebb boldogulás érdekében a kikeresztelkedett lakosság (3) egy része mohamedán hitre tért, aminek később lesz fontos szerepe; illetve a helyzet magyarázatul szolgál részben arra, hogy a katolicizmus miért volt annyira hangsúlyozottan jelen a reconquista alatti és utáni spanyol politikában és miért volt akkora, az Európa más részein megszokottnál is nagyobb súlya az egyháznak.

Természetesen ezen királyságok érdekei nem egyezhettek teljesen. A navarraiak rokonsági és területi helyzetük révén is kacsintgattak Franciaország felé, Aragónia a Földközi-tengeri területszerzésben és kereskedelemben volt érdekelt, Kasztília (erős gyapjútermesztése révén is) az angliai, németalföldi piacszerzésben, a portugálok a tengerentúli hódításokban. S természetesen a nagy befolyásra szert tett nemességnek könnyebb volt egy kisebb, átlátható királyságban érvényesítenie az érdekeit, mint egy területileg és érdekeiben is tőlük távoli nemességgel egyeztetve megtenni ugyanezt, egy nagyobb területet birtokló, s ezért nagyobb hatalommal bíró király ellenében. (Szándékosan nem említettem a különböző nyelveket, hiszen akkoriban még nem volt akkora szerepe annak, hogy valaki ókasztíliai, baszk vagy katalán nyelvjárásban beszél.) A királyságokban többrésztvevős politikai játszmák zajlanak, mindenki minél nagyobb szerepet szeretne az irányításból: a nemesség (saját birtokain önbíráskodást, esetenként adóbehajtást stb.), a városok (4) (a kereskedők, kézművesek, polgárság képviseletében), az egyház (félve a nemesség túlzott szerepétől és súlyától) és természetesen a király. Kasztíliában X. Alfonz (1252-1284) alatt a rendi gyűlések ugyan sok mindent szabályoznak (többek között a költségvetés és adóztatás területén), de engedélyezik a király gazdaságba való korlátlan beavatkozását. Aragóniában ugyanakkor II. Jakab (1291-1327) idején a királyt a parlament ellenőrzése alá helyezik (megszüntetve ezzel többek között indokolatlan adók kivetésének a lehetőségét). Mindkettő a gazdaság megerősítését szolgálja. Az intézkedések közti lényeges különbség egyik lehetséges magyarázata, hogy amíg Aragóniában 2% volt a nemesek aránya, addig Kasztíliában 10% (vagyis Kasztíliában számarányuknál fogva a nemesek jobban tudták "ellenőrizni", de legalábbis befolyásolni a királyt). Utóbbi királyságban a nemesség elérése lebegett mindenki előtt végcélként.(5) Ez persze a termelékenység rovására ment. A kasztíliai nemesség befolyásának csökkentésére már Trastámara (II.) Henrik (1369-79) és fia I. János (1379-1390) is a hidalgók (6) és a jogászok hatalomba való bevonását látja a megfelelő megoldásnak (ez lesz a későbbi tanácsrendszer egyik ismérve).

A királyi hatalom arisztokrácia általi ellenőrzésének szerve a rendi gyűlés, a Cortes.(7) Ez is különbözőképpen működik a két legjelentősebb királyságban: míg Kasztíliában egyetlen Cortes létezik, addig Aragóniában a három nagy területi egységnek (Aragónia, Valencia, Katalónia) külön rendi gyűlése van. S noha a királlyal együtt gyakorolják a hatalmat, megfosztva az uralkodót a törvényhozás monopóliumától, a mindenkori királynak, mint a legfőbb hadúrnak, legfelsőbb bírónak szüksége van állandó segítségre, tanácsadókra. így alakul ki a Királyi Tanács (Consejo Real). A király közvetlen tanácsadói testületére különösen szükség volt, hiszen állandó főváros nem lévén, a király környezetében így állandó képviseletet kaphatott a Cortes három rendje, az arisztokrácia, az egyház és a polgárság. Az Aragóniai Királyi Tanácsban a rendi jelenlét mellett (illetve azon belül) a királyság különböző területei is képviseletet kaptak. A X. Alfonz és II. Jakab kapcsán már említett különbség viszont hosszútávon megmaradt - vagyis hogy míg Kasztíliában a király pénzügyileg a Cortestől függetlenül tudott működni, dönteni (többek között a kereskedelmi adók kivetéséből származó többletjövedelmek segítségével), addig Aragóniában a monarchia semmit nem tehetett a Cortes döntése nélkül.

A Katolikus Királyok
A spanyol gyarmatbirodalom kezdetei

Ilyen helyzetben jött el a XV. század utolsó harmada, amikor I. Kasztíliai Izabella (1474-1504) 1469-ben feleségül ment II. Aragóniai Ferdinándhoz (1474-1516). Házasságuk megteremti az Ibériai-félsziget két legfontosabb királyságának dinasztikus alapokon való egyesülését. Igaz, hogy Izabella uralkodóként való elfogadtatása sem megy egyszerűen (a portugáloknak át kell engednie például az afrikai területek meghódítását az ottani kereskedést, s szükség van Kasztílián belül a baszk nemesek hathatós támogatására),(8) de végül is 1474-től sikerül közösen uralkodniuk.(9) Természetesen a még csak egy házasság miatt létező államszövetség esetében igazi központosítás szóba sem jöhet, ez a majdani trónörökös dolga lehet. Aragónia és Kasztília egyaránt megtartja önálló intézményrendszerét. A két királyság egyesülésével nem csupán a félszigeten alakul ki egy jelentősebb birodalom alapja, hiszen Aragóniának komoly területei, érdekeltségei vannak a Földközi-tengeren és Itáliában (ez szolgáltatja később is a legtöbb alapot a franciákkal való összetűzésekre). 1492-ben Izabella és Ferdinánd visszafoglalják a stratégiai fontosságú Granadai Királyságot a móroktól, s ez illetve Amerika felfedezése vezet tengeri hatalmuk növeléséhez: a portugálokkal 1494-ben kötött egyezmény alapján a két ország felosztja egymás közt a meghódítandó tengerentúli területeket.

Izabella és Ferdinánd uralkodásában hangsúlyos szerepet kap az egyház, mint az államhatalmat és -rendet segítő intézmény. Az uralkodók nem csupán az Izabella apja, IV. Henrik által 1468-ban létrehozott Inkvizíciós Tanács (10) tevékenységét használják ki, de 1496-ban megkapják a spanyolbarát (merthogy valenciai) VI. Sándor (Alejandro Borja, vagyis olaszul Borgia) pápától a Katolikus Királyok címet.(11) Az Inkvizíció Legfelsőbb Tanácsa a hatalom vallási oldalról történő megszilárdításában jelentős szereppel bírt, ugyanakkor sokszor követett el felesleges, a gazdaságra nézve káros következményekkel járó túlkapásokat. Már a reconquista idején is létező probléma volt a héber és a mór lakossággal szembeni ellenszenv. A rekatolizációs törekvések hívei nem ismerték el teljes értékű keresztényeknek a kikeresztelkedett hébereket és mórokat (akik Kasztília és Granada nagy részén büntetlenül viselhették mohamedán öltözéküket is - valószínűsíthető volt tehát, hogy kereszténységük csak névleges), s üldözték őket. Ez gazdasági szempontból is komoly problémákat okozott, hiszen a bő száz évvel azelőtti szörnyű pestisjávány okozta demográfiai lukak alighogy rendbejöttek, komoly mértékű kivándorlás indult meg a mezőgazdaságban, kertészetben és selyemiparban fontos mórok és a kereskedelemben nélkülözhetetlen szefárd zsidók körében.(12)

1504-ben meghalt Izabella, s törvényes örököse Ferdinánddal közös gyermeke, őrült Johanna lett volna, ám végrendeletében kikötötte férje, Ferdinánd kasztíliai régensségét lányuk elmeállapotára való hivatkozással. Azonban a kasztíliai nemesek nagy része nem nézte jó szemmel, hogy Ferdinánd néhány évvel azelőtt megnyirbálta a Királyi Tanácsban megnyilvánuló hatalmukat (amikor is a főnemeseket hivatalnokokkal (13) váltotta fel). Ezért inkább az anyja révén Burgundi-rokonsággal rendelkező Habsburg Szép Fülöp, Johanna férje (14) trónralépését támogatták Aragóniai Ferdinánd hatalma ellenében. Fülöp megérkezett Kasztíliába, s Ferdinánd (félve attól, hogy halála után Aragóniai trónja is Habsburg kézre kerülhet) feleségül vett egy ősellenség franciát, Germane de Foix hercegnőt. Noha gyermekük mindössze egy napig élt, Fülöp is elhunyt 1506-ban, így a kasztíliai Cortes mégiscsak Ferdinánd régensként való visszahívása mellett döntött - legalábbis unokája, a trónörökössé előlépett Habsburg, a későbbi V. Károly nagykorúvá válásáig. Noha a burgundi udvarban nevelkedett Károly már 1514-ben nagykorúvá vált,(15) Ferdinánd 1516-ig, haláláig uralkodhatott Kasztíliában és Aragóniában, s ezalatt nem tétlenkedett. Létrehozza a Lovagrendek Tanácsát, s pápai áldással saját maga lesz a Santiago, Alcantara és Calatrava lovagrendek nagymestere; ez még egy lehetőség a hozzá hű erők bővítésére és egybefogására. Még 1503-ben a pápa segítségére siet a franciák ellen, s e hadjárat jutalmaképpen kapja meg a Nápolyi Királyságot, majd 1515-ben elfoglalja Navarrát (16) és Kasztíliához csatolja.

Az egységes Ibériai-félsziget így már tulajdonképpen Ferdinánd alatt létrejött, noha ő nem volt az összes tartománynak hivatalosan királya. Ferdinánd volt az, aki megszervezte az állandó hadsereget (aminek fenntartásához külön államapparátusi egységet, a későbbi Haditanács elődjét kellett megszerveznie), s ő volt az, aki megalapozta Spanyolország Földközi-tengeri, észak-afrikai és tengerentúli hatalmát. Továbbá lányainak jó érzékkel való "kiházasításával" (vagy inkább "beházasításával") megteremtette unokája, V. Károly számára a lehetőséget a politikailag megfelelő szövetségek létrehozására.(17)

V. Károly birodalma
A Tanácsok bővítésének szükségessége

V. Károly Flandriából Kasztíliába érkezvén nem hozott éppen szerencsés döntéseket. Noha nevelőjének, az előzetesen már Spanyolországba küldött Utrechti Adorjánnak köszönhetően a hatalomátvétel sikeresen zajlott,(18) mind a kasztíliai, mind az aragóniai Cortes hűséget esküdött neki, Károly az állami és egyházi hivatalokba saját vallon embereit ültette, kikényszerítette az adók nagyarányú emelését, nevelőjére, Utrechti Adorjánra bízta Spanyolország kormányzását, majd elment, hogy a Fuggerek segítségével megválasszák német-római császárnak,(19) s két évig nem is tért vissza. Károly távozását követően, 1520-ban kitört a comunerók felkelése (városok lázadása), amit Adorján jó politikai érzékkel, majd� két év alatt elfojtott.

Károly a felkelések leverése után visszatért Spanyolországba, de adódik a kérdés: el tudja-e látni a feladatát egy olyan spanyol király, aki bár számíthat jelentős spanyol körök támogatására, de egyrészt maga nem spanyol (mégcsak nem is vizigót, noha mélyen vallásos katolikus), másrészt kiterjedt európai birodalma sokszor szólítja el az országból hosszú időre? A belső és külső spanyol viszályok, háborúk és háborúskodások mellett rengeteg más idő- és pénzigényes teendő és háború vonta el V. Károly figyelmét Spanyolországról: 1519-től már egyben német-római császár, 1521-25 között I. Ferenc francia királlyal háborúzik, 1525-ben zajlik a nagy német parasztháború (ennek leverésében Károly ugyan nem vesz részt, de nyilván, mint birodalma területén belül történt dologgal, ezzel is foglalkoznia kellett, mégha részben Ferdinánd öccsére hagyományozott területeket, az örökös tartományokat érintette), majd (miután Ferenc megszegi az 1526-os madridi békét) 1526-29 között Károly ismét a franciákkal kerül összetűzésbe, ekkor főként Itália területén (a végkifejlet 1527: Sacco di Roma,(20) majd a cambrai-i béke). I. Ferenccel még 1536-38 között, majd 1541-44 között is hadban áll. (Az utóbbi háborút lezáró crépy-i békében Károly lemond Burgundiáról, Ferenc viszont Nápolyról.) Mindezek mellett Károly a protestantizmust is keményen üldözte: a Luther tanaival kapcsolatos birodalmi gyűlések, ediktumok és folyamatos hitviták a Schmalkaldeni Szövetség létrejöttével fegyveres összetűzésekké fajultak (1531-47 között).(21) Az észak-afrikai háborúk és hadjáratok (1535, 1541), a Földközi-tengeri területekért, Itáliáért és a gyarmatbirodalom kiterjesztéséért, megtartásáért vívott állandó csaták már szinte eltörpülnek ezek mellett.

Az iménti kérdésre a válasz egyértelmű: ekkora méretű birodalmat csak úgy lehet irányítani, ha az államszervezetileg jól felépített, vagyis a szervezet olajozott és hatékony működést biztosít. Károly nem bolygatta a történetileg kialakult, a különböző földrajzi egységeknek (királyságoknak) némi autonómiát biztosító, azok évszázadok alatt kialakult működésrendjét megőrző tanácsokat, legfeljebb a szervezeti felépítésüket racionalizálta egy kicsit. Néhány korábbi elődjéhez hasonlóan jelentősen megváltoztatta azonban a tanácsok összetételét: a nemeseket végleg felváltották a jogot végzett emberek. Ennek feltétele volt a megfelelő egyetemek léte. Ebben a néhai Cisneros érsek volt aktív, aki még Ferdinánd minisztereként (tulajdonképpen Kasztília kormányzójaként) megalapította a Madrid melletti Alcalá de Henares egyetemet, később Loyolai Szt. Ignác (1491-1556), a jezsuita rend megalapítója,(22) aki a salamancai egyetemet tette világhírűvé. (Megjegyzendő, hogy a jogi fakultásra jelentkezők száma állandóan nőtt, a XVI. század végén a 34 (!) spanyol egyetemen évente 6500 beiratkozó volt - a spanyol ifjúságnak 3 %-a járt egyetemre.)

V. Károly a birodalom növekedésének (23) illetve a központosítás szükségességének figyelembevételével ki is bővítette a tanácsok rendszerét: még 1522-ben Adorján hozta létre az államtanácsot, amely a különböző spanyol területek ügyeit volt hivatva összehangolni, majd 1524-től létrejött az Indiák Tanácsa, 1527-ben a Pénzügyi Tanács, majd később az Itáliai Tanács. Az államapparátus jó működése megengedte, hogy Károly 1529-ben ismét hosszabb időre elhagyja Spanyolországot. Ilyenkor a már említett tapasztalt de los Cobos illetve Károly felesége, a portugál Izabella (1503-39), majd később fia, a későbbi II. Fülöp kormányzott helyette. A királyság azt is különösebb tiltakozások nélkül elbírta, hogy csak a �30-as években Kasztíliában mintegy tízszeresére emelkedett az adó összege. Károly a (nem feltétlenül mindig spanyol, mint sokszor inkább Habsburg) háborúkra rendszerint az egyre gazdagabb Kasztília megcsapolásával teremtette elő a pénzt.(24)

A Tanácsok működése

II. Fülöp apjától meglehetősen jól működő birodalmat kapott örökül.(25) Noha uralkodását sikeres háborúkkal kezdte (1557 Saint Quentin-i béke, 1558 Cateau-Cambresis-i béke), apjához hasonlóan állandó háborúskodásba kényszerült (az angolokkal, a Földközi-tengeren az oszmán birodalommal), amik elsősorban a kasztíliai adókból voltak csak fedezhetők. Fülöp, amennyire lehetett, kézi irányítása alá vonta a tanácsokat. 1561-ben végleg Madridba tette át az udvar székhelyét,(26) bevezette a burgundi udvari szertartásrendet, ami az addig Spanyolországban megszokottnál sokkal tekintélyelvűbb, távolságtartóbb kapcsolatot jelentett az alattvalók és a király között. 1580-ban megszerezte Portugália trónját (miután a portugál király elesett a mórok ellen vívott háborúban), s megalakult Portugália Tanácsa is.

Noha az általános (állam-, Hadi-, Pénzügyi-) tanácsokban túlsúlyban voltak a kasztíliaiak, alapvetően nagyon jól meghatározott arányok szerint kellett képviseletet biztosítani a területi tanácsoknak (Aragóniai-, Navarrai-, Itáliai-, Portugáliai-), hiszen ezek munkájában csak az adott területről származók, ott élők és (pl. Itália esetében) sokáig ott szolgáltak vehettek részt. A tanácsok tagjai voltak a hivatalnoki funkciót betöltő (tulajdonképpen a határozatok végrehajtásáért felelős) titkárok és (majdhogynem legfontosabbként) az adóügyekért felelős tisztviselők. A Navarrai Tanács az egyetlen, amely Kasztíliától való (évszázadokra visszamenő) különállását megőrizve nem Madridban működött, hanem saját székhelyén, Pamplonában. Kivételt képez még a IV. Fülöp által létrehozott Flandriai Tanács, aminek elnöke mindig királyi rokonok (herceg, infáns) közül került ki. A Franciaországgal határos viszonylag kicsi külső tartomány egyre inkább nyűg volt a Spanyol Királyságnak. Több próbálkozás közül az tűnt a legtöbb sikerrel kecsegtetőnek, amikor Izabella és Ausztriai Albert házasságukat követően a tartományt mintegy külön királyságként kezelve kerültek Flandriába, de mivel gyermektelenül haltak meg, a spanyol korona nem tudott megszabadulni a tehertől, ismét visszaszállt rá Flandria.

A két legfontosabb talán az államtanács és a Haditanács voltak, mindkettő a Birodalom egészének irányításáért volt felelős, a király elnökletével. Tagjai az arisztokrácia és az egyház prominens képviselői voltak. Mivel minden püspök eleve tanácsosnak számított, nem volt ritka a 20-30 fős összejövetel sem. Az államtanács tagja volt a két államtitkár is, akik tulajdonképpen a különböző területekért (Spanyolország, Németország, Franciaország, Flandria, Anglia illetve Itália, levantei és görög országok) felelős külügyminiszterek voltak. Az államtanács hetente háromszor ülésezett, s noha a király hallhatta minden ülésüket (mivel a palotában volt az összes tanácsterem), rendesen hetente egy alkalommal, az ún. consulta-n számoltak be az uralkodónak az előkészített és javasolt döntésekről. A Haditanács tagjai nem vehettek részt az államtanács ülésein, de utóbbiak szabadon részt vehettek a Haditanácséin, hiszen a Haditanács sokszor mintegy végrehajtója volt az államtanács által hozott határozatoknak. A király mindazonáltal szabadon döntött, sokszor tanácsosai javaslata ellenében. A gyorsabb és könnyebb döntési mechanizmust segítette még a Kamara Tanácsa, melynek tagjait a Kasztíliai Tanácsból és az államtanácsból a király választotta, a fontosabb és bonyolultabb ügyek megoldására. Az elnök nélkül működő Kamara Tanácsa hasonlóan működött az országgyűlésekhez, határozatait a királynak megküldve, majdhogynem felirati-leirati levélváltássá "egyszerűsítve" a döntési mechanizmust. Tulajdonképpen a Kasztíliai Királyi Tanács, az államtanács, a Haditanács, a Kamara Tanácsa és a Pénzügyi Tanács végső döntéshozatali jogkörét tekintve teljesen a királynak volt alárendelve, a különböző területek bizonyos mértékű autonómiáját a területi, tartományi tanácsok biztosították. A tartományi tanácsok (mint említettem, a navarrai kivételével) annak ellenére nem voltak teljesen szuverének, hogy mindenütt voltak alkirályok, sőt helyi tanácsok is, hiszen a döntéshozó fő tartományi tanácsok Madridban voltak. Ez egyszerre biztosította a központosítást és az autonómiát.

A Tanácsrendszer hanyatlása
Konklúzió

A minden döntést ellenőrző és irányító II. Fülöppel ellentétben III. és IV. Fülöp megbízott a körülöttük kifejlődött kegyenc-körben. A franciaországi helyzethez hasonlóan itt is mindenható tanácsadók, kegyencek vették át a hatalmat, akik többnyire jogi végzettséggel rendelkező kisnemesek (hidalgók) voltak, mint Lerma herceg, aki gyakorlatilag III. Fülöpöt orránál fogva vezette, s hatalmas korrupciót gerjesztett, talán még francia kollégáin is túltéve. A tanácsrendszer, mivel jól ki volt építve, s viszonylag hosszú időn át szinte önműködő volt, meglehetősen sokáig viselte a kegyencek (Lerma, később Olivares grófja) uralmát. Részben a korrupció, részben a külpolitikai helyzet (Franciaország újbóli megerősödése, Portugália elvesztése stb.) vezetett oda, hogy megfelelő határozott irányítás nélkül a rendszer már nem tudta magát fenntartani - különösen úgy, hogy az állam pénzét a kegyencek gyakorlatilag saját célokra pazarolták.

A kialakított tanácsrendszer talán az egyetlen olyan szerkezetű hivatali hierarchia volt, aminek segítségével egyáltalán fenntartható és irányítható volt egy ilyen, földrajzi és etnikai szempontból összetett birodalom. Egyik legfőbb erénye, hogy bizonyos keretek között teljhatalmú és gyengébbkezű, vagy a tanácsok által kontroll alatt tartott uralkodóval egyaránt működőképes. Képes volt biztosítani a birodalom központosított vezetését, de a tradíciók, helyi igények szerint adott némi autonómiát a tartományoknak.

Ittzés Tamás
(Kecskemét, 2003. december 10.)

Felhasznált irodalom:

García de Cortázar-González Vesga: Spanyolország története, Osiris, Bp., 2001

Világtörténelem (SH Atlasz), Springer Hungarica, Bp., 1995

M. J. Rodriguez-Salgado: "The Court of Philip II of Spain" IN: Asch-Birke: Princes, Patronage, and the Nobility. The Court at the Beginning of the Modern Age c. 1450-1650, 205-244 old.

Stradling-Vincent: A spanyol és portugál világ atlasza, Bp., 1997

Poór János: Kora egyetemes újkori szöveggyűjtemény (szemelvények), Osiris, Bp., 2000

A spanyol tanácsrendszer (szemináriumhoz kiadott fénymásolat)

Lábjegyzetek:

1. Noha Károly spanyol királyként csak I. Károly volt, minden esetben a német-római császári címével együtt járó, már megszokott V. Károly néven említem. (vissza a főszöveghez)

2. Megjegyzendő, hogy korábban a vizigótok alatt, sőt, később egy ideig a mór területeken is viszonylag egységesnek mondható politikailag és gazdaságilag a félsziget, de igazán egységes, kialakult államról akkor még nem beszélhetünk. (vissza a főszöveghez)

3. Nem régóta keresztény lakosságról van ugyanis szó. (vissza a főszöveghez)