Ittzés Tamás
DLA-dolgozatok
- mindenféle kötelező irományok a doktoriskolából -


Leopold Mozart: Hegedűiskola(1)
egy kétszázötvenéves pedagógiai mű tanulságai mai szemmel

Zene- és hangszerpedagógiai munkákból viszonylag sokat(2) írtak az elmúlt évszázadokban, egy-egy ilyen jellegű mű alapos tanulmányozása mégis rengeteg tanulsággal és újdonsággal szolgál - talán nem csupán a hasonló munkákat még nem ismerők számára. Leopold Mozart (1719-87) Hegedűiskolája a pedagógiai művek között is jelentős helyet vívott ki magának - illetve kellett volna, hogy kivívjon, hiszen jelentőségéhez képest kevesen ismerik, s még kevesebben forgatják. Pedig meglepő alapossággal veszi végig a hegedűjáték, pontosabban a hegedűvel való zenélés alkotóelemeit, számos zenei példasorral megvilágítva minden egyes kérdést. Wolfgang Amadeus Mozart előadói és zeneszerzői stílusára zene- és hegedűtanárként kétségkívül édesapja, Leopold Mozart tette a legnagyobb hatást. A Hegedűiskola azonban nem csak a mozarti hegedűirodalomban és általában a klasszikus előadói gyakorlatban való elmélyüléshez nélkülözhetetlen, hanem kiváló zenei korrajz, sőt zenetörténeti bevezetője és a szerző rendre közbevetett latin idézetei Leopold Mozart műveltségéről és tájékozottságáról tanúskodnak. Mint az igaz könyvek esetében általában, most sem tudunk meg csodákat, a mű nem kínál kész recepteket és válaszokat a hegedülés vagy az előadóművészet nagy kérdéseire - a figyelmes olvasó azonban sokmindent megtudhat és megérthet a kétszázötven évvel ezelőtti zenei gondolkodásról, s ráadásul elcsodálkozhat azon, hogy Leopold Mozart sok tekintetben mennyire korszerű elveket vallott a hegedülésről, s a tanítás-tanulás folyamatainak metodikai fogásairól.

A Hegedűiskola 1756 nyarán jelent meg (Wolfgang Amadeus Mozart féléves volt ekkor). A könyvet Leopold Mozart szülővárosában, Augsburgban nyomtatták, s a szerző - az előszó tanúbizonysága szerint - úttörő munkára, az első hegedűiskola megalkotására vállalkozott. Noha A. Moser 1923-ban(3) majdnem tucatnyi, Leopold Mozarténál korábbi hegedűiskoláról tud, azt el kell hinnünk, hogy a szerző ezeket nem ismerte. Saját munkájában többször hivatkozik Tartinire, s idéz annak hegedűiskolájából (1752-56) is, ami azonban 1771-ig kéziratban maradt (akkor is csak egy része jelent meg Párizsban). Egy másik, nyomtatásban is megjelent fontos hegedűs traktátus Francesco Geminiani (1687?-1762) Hegedűiskolája. Ez Londonban 1751-ben, tehát öt évvel Leopold Mozart műve előtt jelent meg, de Leopold Mozart csak később találkozott vele. A második (1769-70) és harmadik (1787) kiadásban már - a forrás megnevezése nélkül - változtatás nélkül átveszi belőle a balkéz helyes pozícióját elősegítő egyszerű gyakorlatot (második főrész, negyedik bekezdés).

Itt érdemes egy kissé elidőzni Geminianinál s megvizsgálni, miben más a két hegedűiskola. Geminianié alapos ugyan, de egyrészt szöveges része rendkívül szűkszavú és tulajdonképpen csak a technikai instrukciókra hagyatkozik, másrészt nem foglalkozik a hegedűtanítás kezdeti lépéseivel. Alapvetően nem pedagógiai mű, inkább skála-, fogás- és fordulatgyűjtemény. Legértékesebb része valószínűleg a különböző vonásokat minősítő rövid szakasz (mindegyikhez külön odaírja, hogy optimálisnak, helyénvalónak, elfogadhatónak vagy rossznak tartja-e), a különböző lehetséges díszítéseket bemutató és tömören magyarázó példa vagy az arpeggiós akkordjáték lehetséges variánsait soroló két oldal. A 24 (többségében igen részletes) példasorból álló mű meglepő szisztematikussággal veszi végig a különböző hangok összes lehetséges fogáslehetőségeit, a prímtől oktávig terjedő kettősfogások összes lehetséges fogásmódját, s a különböző számú hangokból álló csoportok összes lehetséges kötési (vonási) lehetőségeit. Látható, hogy legalább a hetedik fekvésig már akkoriban kellett tudni hegedülni, s komoly felkészültséggel kellett rendelkezni a húrváltás és egyéb nehézségek terén is. Minden érdekessége és szisztematikussága ellenére is sokkal szegényesebb, mint Leopold Mozart Hegedűiskolája, amiben kimerítően van szó olyan, máshol sohasem taglalt témákról, mint zenetörténet, hangszertörténet, hangszerismeret és hangszergondozás. A konkrét zenepedagógiai részben pedig mindenre magyarázatot is kap az olvasó: itt miért így vagy úgy szokás fekvést váltani, vagy éppen trillázni, milyen vonást lehet használni és miért. Persze Geminianinál is ugyanúgy szó van az összes alapvető technikai követelményről, de felépítésében Mozarté valóban Hegedűiskola.

Leopold Mozart Hegedűikolája Bevezetésből és tizenkét főrészből áll. A Bevezetés a zene- és hangszertörténeti ismertetést jelenti. Lenyűgöző Mozart tudása, nem sok mai hangszeres zenész tudna ilyen mélységű zenetörténeti összefoglalással előállni. Az első főrész a "szolfézs"-alapok lerakása. A hangjegyek, hangértékek, szünetek, alapvető notációs tudnivalók ismertetése lehetne unalmas is, de Leopold Mozart esetében inkább rendkívül élvezetes olvasmány, s talán a korabeli olvasónak is az volt. Nem csak időnként elő-előbukkanó mértéktartó humora miatt, hanem a zenéhez való közelítése miatt. Minden zenész számára világos és tudott dolgokat olyan módon megfogalmazva tálal,(4) hogy mondatról mondatra egyre nyilvánvalóbb, hogy egy, a szokásosnál sokkal zeneibb indíttatású logikával megáldott emberről van szó. Leopold Mozart olyan mélységben ismeri a zenét és a zeneszerzői mesterséget, hogy az az olvasó számára a szerzőt tévedhetetlenné teszi, s mondandóját teljes mértékben hitelesíti. Az első főrész része még a zenei műszavakat magyarázó rész, mely szintén fontos forrásanyag, s bár Leopold Mozart nem rendel olyan konkrét metronómszámokat egyes tempókhoz, mint Quantz (aki elvben a pulzust véve alapul húszas ugrásokkal határozott meg minden tempót), meghatározásai így talán még hitelesebbek.

A második főrész a hegedű és a vonó tartását taglalja. Noha a fejet Leopold Mozart szerint még a húrtartó jobboldalára kell helyezni, egyéb tekintetben viszonylag közel állnak a leírtak a mai modern követelményekhez.(5) (Igaz, hogy az ábrák nem minden esetben egyeznek a leírtakkal.) érdekes látni, hogy hogyan kerül a hegedű története folyamán egyre feljebb, a felső fekvések használatának függvényében. Mozart megemlíti, hogy vannak (széles körben elterjedten) más tartások is, ezeket azonban (minden esetben megindokolva) hibásnak tartja. Megjegyzendő, hogy a Leopold Mozart-féle tartás akkoriban viszonylag modernnek számított (bár néhány évvel később, 1761-ben L'Abbé le Fils [J. Saint-Sévin] Principes du violon c. munkájában már a bal oldalra helyezteti a fejet). Geminiani tulajdonképpen ugyanazt tanítja, mint Leopold Mozart, s egyezik a véleményük a vonófogás tekintetében is,(6) s mindenképpen közelebb áll a mai szokásokhoz, mint a korabeli franciás vonósfogás.(ahol a jobb hüvelykkel a kápánál a szőrt kellett fogni, a gyűrűs- és a kisujj pedig nem is volt a pálcán).

A harmadik főrész ismét a "szolfézs"-é. Némi magyarázat után Leopold Mozart végigveszi a dúr- és moll-skálákat, majd elmagyarázza a hangközöket. (Nem mellékesen Carl Philip Emanuel Bach szaksztott ugyanilyen táblázatba foglalta bele a hangközöket Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen című alapvető munkája Berlinben 1762-ben megjelent második könyvének negyedik fejezetében.) A skálák kapcsán Leopold Mozart szót ejt az ujjrendről is: a kisszekundos, első- és félfekvéses oda-visszalépés esetében "félmodern" állásponton van (manapság nem 1-4-1, hanem 2-1-1 lenne a legvalószínűbb ujjrend), viszont a kromatikus skála esetében maradi álláspontot képvisel (amit már Geminiani is meghalad, mondván, gyors tempóban az azonos ujjak csúsztatására épülő ujjrend alkalmazása nem célszerű).

Talán a negyedik főrész az egyik legkimerítőbb és legfontosabb fejezet. A vonásirányokról szóló rész hangsúlyozottan a kezdőknek szóló alapszabályokat fektet le, s azok figyelembevételével játszandóak a bőségesen mellékelt magyarázó kottapéldák. Mai szemmel egy kicsit különös alaptétel, hogy a páros ütemű taktusokban az első és a harmadik ütésnek lefelé kell jönnie. Geminiani ezt (hogy minden ütem első ütésére lefelé vonót kéne húzni) már némi éllel ósdi szokásnak nevezte. (Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a súlyos hangok lefelé és a súlytalan hangok felfelé vonóra essenek, ami nagyvonalakban manapság is helyénvaló; a Hegedűiskolában kissé körülményes és nem elég egyértelmű a megfogalmazás.) érdekes, hogy Leopold Mozart vállaltan megpróbált minél unalmasabb példadarabokat írni, hogy a növendékek ne a dallamocskák fülbemászó volta miatt játszogassák a példákat fül után, hanem mélyedjenek el a szabályokban, s próbálják őket egyből alkalmazni. A helyes lapról játékra való szoktatás olyan eleme ez, amelynek a mai korra alkalmazott változatán nem volna érdemtelen elmélkedni egy kicsit...

Az ötödik főrész a hangképzéssel foglalkozik, s meglepően modern, máig érvényes módon taglalja a kérdést. Nem csupán a vonóbeosztásra vonatkozó részek érvényessége meglepő, de leginkább az, hogy - ugyanúgy, mint később mindenki, Auer Lipóttól Yehudi Menuhinon át a mai hegedűiskolákig - a kezdőknek azt javasolja, hogy mindig erős, egyenletes, végig kitartott hangon hegedüljenek. Függetlenül tehát attól, hogy a hangképzés módja a zenei affektusok szerint más lesz, mint manapság, az alapot ugyanolyan elvek szerint kell megszerezni. érdekes, hogy a csúcsnál a mainál hatványozottan könnyebb vonóval is elvárja Leopold Mozart a tanulótól, hogy vonásiránytól függetlenül tudjon a felső félvonón is fortét játszani. Fontos megjegyzés az üveghangok használatának kerülésére való felszólítás.

A hatodik főrész a triolákat, előfordulási és előadási módozataikat tárgyalja kimerítően. A hetedik főrész első fejezete az azonos értékű hangok vonásainak különböző lehetőségeiről szól. Először egy tizenhathangos formula tizenhatféle változatát jegyzi le a szerző, majd ezt egy háromszor hathangos szekvencia nem kevesebb, mint harmincnégyféle vonásváltozata követi. A második fejezet a különböző értékű hangokból álló figurák vonásváltozatait taglalja, némi gyakorlati útmutatással. Leopold Mozart nem értékeli a leírt változatokat, mint Geminiani. Egyszerűen csak jó, használható változatot vet papírra. A megfelelő használat az előadó dolga, s a kiválasztásban a jó ízlése fogja vezetni, amire a szerző reményei szerint a Hegedűiskola alapos tanulmányozása után (alatt) könnyebben szert tesz. A hetedik főrész legfőbb tanulsága (melyet ma különösen meg kéne szívlelni) az első mondatban rejlik: "a vonások tesznek mindent különbözővé".

A nyolcadik főrész három fejezete a Leopold Mozart által applikatúráknak (Applikatur, Applicatio) nevezett fekvésekről szól. Nem csak az elnevezés érdekes, de a terminus technicus további felosztása is: Leopold Mozart egész applikatúrának a páratlan, félapplikatúrának a páros fekvéseket hívja, kevert applikatúrának természetesen a mindkettőt tartalmazó meneteket. A kevert applikatúrákat tartalmazó harmadik fejezet rejti a mai hegedűs számára talán legtanulságosabb részeket. Meglepő, hogy milyen nehézségű kettősfogás-, akkord- és arpeggio-játékot kíván helyenként a szerző. Ráadásul néhol rémisztő magasságokba kell kapaszkodnia a hegedűsnek az alsóbb húrokon is. Nehezen elképzelhető, hogyan volt ez lehetséges az akkori tartással. A fejezet végén néhány sorban Leopold Mozart bemutatja a különböző kettősfogások alatt megszólaló ún. különbséghangok rendszerét. Noha van egy-két hiba a megadott hangoknál, az, hogy valaki egyáltalán ilyen mélységig foglalkozott intonációval, s meg is követelte azt (pláne az akkor használatos, igen könnyen hangolódó bélhúrokkal), több mint figyelemreméltó.

A kilencedik, tizedik és tizenegyedik főrész a díszítéseké, sorrendben az előkékről, a trilláról és a vibrátóról, illetve a mordentekről van szó. Az előkék esetében rendkívül világosan vezeti le, hogy mikor kell előkeként lejegyezni a beiktatott hangot és mikor kell vagy lehet kiírni azt. S azt is elmagyarázza, hogy mikor és miért nem szabad a már eleve disszonanciát keltő előke fölé még egy plusz előkét beiktatni (mint azt oly sokan teszik - egyébként még manapság is). Számomra meglepő a felső (ereszkedő) előkékre Leopold Mozart szerint állandó jelleggel vonatkozó hosszú (sőt, pontozott) játékmód. (Ugyanígy furcsállottam az üres húroktól való idegenkedését a negyedik főrészben, s a szinte romantikus hozzáállásról tanúskodó igényét, miszerint a dallamokat lehetőleg egyazon húron játsszuk. De be kell látnom, hogy az akkori keretek között igaza van. A mellékelt példákból kiderül, hogy nem kívánta az azonos húron való játék olyan mértékű alkalmazását, mint manapság szokás.) A vibrátót Leopold Mozart csak hosszú hangon javasolja, bár különbséget tesz gyors és lassú, illetve gyorsuló és lassuló vibrátó között, s ez meglepően modern felfogás. Geminiani ugyanakkor ismeri a gyors hangon történő vibrátót is, amit Leopold Mozart helytelennek tart. (Lehet, hogy itt a német-olasz temperamentum közötti különbségről van szó?) A trillák esetében is hihetetlenül haladó követelményeket támaszt a Hegedűiskola a növendékkel szemben, hiszen szó van terctrilláról is, sőt a szinte játszhatatlan szext-trilla gyakorlását is megköveteli. (úgy tűnik, Paganini és a romantikus virtuózok mégsem a levegőből pottyantak le, komoly, évszázados technikai fejlődés előzte meg az ő tudásukat.) A mordentek és egyéb ékesítések sora talán a Geminiani-féle felsorolásnál is bővebb és tanulságosabb, bár a Carl Philip Emanuel Bach-féle részletességig egyik sem jut. Leopold Mozart ugyanakkor állandóan hangsúlyozza, hogy zenekari szólamjáték esetében a leírt hangokat nem szabad díszíteni, mert akkor oda a szólam egysége.

Végül a tizenkettedik főrész tulajdonképpen összefoglalja a jó zenész és zenélés ismérveit, sűríti és pontokba szedi azokat az információkat, követelményeket, amelyek a jó előadás követelményei, s amelyek egy részéről a könyv folyamán Leopold Mozart már tett említést. Ez sok szempontból a Hegedűiskola legérdekesebb és a korra vonatkozóan legfontosabb része. Itt már szó van arról, hogy milyen módon kell a súlyos és súlytalan hangot megkülönböztetni (nem csak vonásirány tekintetében), milyen kivételek vannak (pl. átkötés), s milyen apró "trükkök" segítenek kiemelni a zene természetes folyását (pl. a keresztes, illetve a hirtelen feloldott, vagy leszállított kromatikus hangok hangosabban játszása, a nyolcadok közé ékelt felek quasi sforzato kezdése stb.). Ezenkívül abszolút gyakorlati tanácsokkal is szolgál a zenekari hangolást, a zenekari játékot, kíséretet illetően. Megjegyzendő, hogy a Hegedűiskolában visszatérően többször esik szó a zenekari játék, a kamarazenélés fontosságáról, a helyes lapról játék elsajátításáról, a középszólamok játszása iránti képességről, s arról, hogy ez mennyivel többet ér, mint az önkényes "szólistáskodás", hiszen igazán jó szólista is csak az lehet, aki jól játszik zenekarban.

A fenti bekezdés utolsó mondata (még inkább az eredeti) önmagáért beszél, mégis mi az ezenkívül, ami egy mai hegedűsnek, hegedűtanárnak a legfontosabb tanulság lehet Leopold Mozart Hegedűiskolájából? Vegyük először a ma már nem megkerülhető historikus zenészeket, akik közül sokan sokszor és előszeretettel hivatkoznak feketén-fehéren leírt szabályokra, kimondott, konkrétan megfogalmazott kötelező jellegű előadási szokásokra. A Leopold Mozart által lefektetett szabályokkal mindig vigyázni kell,(7) mert egy másik főrészben vagy akár csak néhány oldallal később ő maga szegi meg azokat. Hiszen, bár ezt nem mondja ki, nincs az a szabály, ami mindig kötelező érvényű lenne. Nincs az a vonás, vagy ujjrend, amit egy-egy zenei affektus miatt ne lehetne, sőt kellene megváltoztatni. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a könyv felépítésének köszönhetően a szabályok (s itt főleg a negyedik főrészben található, vonásirányokra vonatkozó instrukciókra kell gondolni) olyan, a kezdőknek szánt fogódzók, amik segítenek a hegedülés alapvető elsajátításában, mint amilyen például a helyes tempóban és megfelelő ütemérzékkel való játék. Ha az alapvető dolgok már mennek, akkor lehet a szabályoknak ellentmondani - ahogy ez sokszor meg is történik a későbbiekben. Leopold Mozartra egyébként is az jellemző a könyv elejétől fogva, hogy igyekszik rávezetni a hallgatót a zenei szabályok lényegének (a zene működésének) megértésére, s azon túl nem győzi hangsúlyozni, hogy minden darab esetén, minden helyzetben az előadónak kell eldöntenie, hogy mi a helyes megoldás. Ehhez pedig tapasztalat kell és jó ízlés. A jó ízlést viszont definiálni ő sem tudja - igaz, a lehetetlent meg sem próbálja. Ez - a jó ízlés, a mérték fontossága - talán a legfontosabb tanulsága a könyvnek, historikus és "modern" (ha létezik ilyen) hegedűsök, zenészek számára egyaránt. A historikusok ne keressenek kőbe vésett szabályokat Mozartnál sem, a "modernek" viszont próbálják meg úgy olvasni a könyvet, hogy nyelvezetén és felfogásán keresztül jussanak el egy olyan, maximálisan zene- és nem hegedűközpontú nézőpontig, ahonnan talán jóval könnyebb és természetesebb a Leopold Mozart által elmondottak megértése. Egy olyan ember gondolatait kell magunkévá tennünk, aki Hegedűiskolájában rendszeresen zenei szabályokról beszél, énekeseket és fúvósokat, helyenként zongoristákat emleget. Mondhatja bárki, hogy ez természetes és ő is így gondolja, s ezek szerint hegedül, de ha belegondolunk, talán semelyikünket nem így tanították - sajnos. S ezt a lemaradást pótolni, behozni már nem egyszerű feladat. De mivel Leopold Mozart az előszóban kifejti, hogy munkáját nem csak tanulóknak, de tanároknak is szánja, talán pedagógusként még megszívlelhetjük a tanácsait. Természetesen nem lehet teljesen egy kétszázötvenéves úttörő tankönyv szerint tanítani, hiszen sok tekintetben eljárt felette az idő, de a szellemiségét mindenképpen érdemes továbbvinni, feleleveníteni.

Ittzés Tamás
(Kecskemét, 2004. január 12.)

Lábjegyzetek:

  • 1. Jelen dolgozat alapjául a Székely András kiváló fordításában 1998-ban megjelent magyar változat (Mágus Kiadó, Budapest, 1998) szolgált, amely az eredeti német nyelvű szöveg harmadik kiadásának (Lotter und Sohn, Augsburg, 1787) fordítása. (vissza a főszöveghez)
  • 2. Sokat abban az értelemben, hogy két-háromszáz év távlatából viszonylag nagy a rálátásunk. Keveset abban az értelemben, hogy egyrészt ritkábban jelentek meg annak idején ilyesféle munkák, másrészt lokalizáltabbak voltak, semmiképpen nem terjedtek el az egész kontinensen, de sokszor még csak egy adott országon belüli ismertségük sem volt biztosított. (vissza a főszöveghez)
  • 3. IN: Geschichte des Violinspiels (vissza a főszöveghez)
  • 4. Ilyen eredeti logikájú például a szünetről szóló magyarázata, mely szerint az kényelemből, szükségből és díszítésül szerepel a zenében. (vissza a főszöveghez)
  • 5. Kipróbáltam: ha az ember nem megy fel nagyon magas fekvésekbe, a Leopold Mozart által ajánlott hegedűtartás tulajdonképpen kényelmesebb, különösen, ha a korabeli, némileg rövidebb vonót képzeli a kezébe az ember. (vissza a főszöveghez)
  • 6. Műveik nehézségi fokából ítélve Locatelli és Tartini is legalább ennyire modern tartással és vonófogással kellett, hogy hegedüljön. (vissza a főszöveghez)
  • 7. A legtöbbször más szerzők munkáinál is így van. (vissza a főszöveghez)

    DLA-dolgozatok tartalomjegyzék
  • Copyright © 2003 Ittzés Tamás.
    Minden jog fenntartva.